kik dicsérnek?

yaṁ praśaṁsanti kitavā
yaṁ praśaṁsanti cāraṇāḥ |
yaṁ praśaṁsanti bandhakyo
na sa jīvati mānavaḥ ||

Akit csalók dicsérnek,
akit csavargók dicsérnek,
akit szajhák dicsérnek,
az az ember nem él (soká).

A cāraṇa vándort – vándorkomédiást, vagy kémet jelent.

(Mahābhārata 5.38.42., Vidura és Dhṛtarāṣṭra király beszélget az erényről)

ne fukarkodj a dicsérettel!

satyaṁ brūyāt priyaṁ brūyān na brūyāt satyam apriyam |
priyaṁ ca nānṛtaṁ brūyād eṣa dharmaḥ sanātanaḥ || 4.138. ||

Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna,
és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.

bhadraṁ bhadram iti brūyād bhadram ity eva vā vadet |
śuṣka-vairaṁ vivādaṁ ca na kuryāt kena cit saha || 4.139. ||

A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó.
Senkivel ne keveredjen meddő viszályba, vitába.


Médhátithi, a Manu-szanhitá mértékadó kommentátora úgy értelmezi a verset, hogy még akkor is bólogasson az ember, ha nem ért egyet, illetve ne vitázzon pusztán a vita, érveinek hatásossága, éleselméjűsége csillogtatása kedvéért, s különösen ne kezdeményezzen vitát a királyi udvarban.

A vers békességre hív: a jóra mondja: jó – ne fukarkodjék a dicsérettel. Ne szóljon hamisan, még ha az kellemes volna is – szólt az előző tanács, ennek a fényében e strófa arra figyelmeztet, ne mondjon mást, csak dicsérő szavakat. Ez persze nem abszolút előírás: szülőként, tanítóként jó megtalálni a mértéket: a dicséret legyen ösztönző, mégse váljék elbizakodottá a növendék. S ebben a helyzetben fel kell hívni a figyelmet a hibákra is – együtt jár feladattal –, ám ne földbe döngölőn megsemmisítő, hanem szeretetteli, okos és figyelmes legyen. A hamis egot pusztító, ám a lelket éltető.

amikor a hitványak egymást magasztalják

vānarāṇāṁ vivāheṣu
gardabhāḥ tatra gāyakāḥ |
parasparaṁ praśaṁsanti
aho rūpam aho dhvaniḥ ||

A majmok menyegzőjén,
hol a szamarak az énekesek,
egymást dicsérgetik:
micsoda szépség! micsoda hang!