olvasás megértés nélkül

yathā kharaś candana-bhāravāhī
bhārasya vettā na tu candanasya |
evaṁ hi śāstrāṇi bahūnyadhītya
artheṣu mūḍhāḥ kharavad vahanti ||

Mint a szantálfa terhét cipelő szamár
(csupán) a terhet ismeri, s nem a szantálfát,
olyanok a temérdek írást tanulmányozó,
ám azok jelentését (fel nem ismerő) ostobák: szamárként hurcolják (a felhalmozott ismereteket).


A szubhásita más változatban:

yathā kharaś candana-bhāravāhī
bhārasya vettā na tu candanasya |
tathaiva lokā bahu-śāstra-yuktāḥ
dharmeṇa hīnāḥ paśubhiḥ samānāḥ ||

Mint a szantálfa terhét cipelő szamár
(csupán) a terhet ismeri, s nem a szantálfát,
olyanok azok az emberek, akik bár sok írást birtokolnak,
dharma (követése) híján olyanok, akár az állatok.

az értékek pazarlásáról

atiparicayād-avajñā
santata-gamanādanādaro bhavati |
malaye bhilla-purandhrī
candana-tarum indhanaṁ kurute ||

A túlzott kiismerés megvetést, az állandó látogatás tiszteletlenséget szül –
a Malaja-hegyen az erdőlakó asszony szantálfával tüzel.

(Mahā-subhāṣita-saṅgraha 575.)

A paricaya elsősorban felhalmozást jelent, bárminek a túlzásba vitt gyűjtögetését: körbe-gyűjt (pari-ci). Ám az igekötős alakot az ismeretek felhalmozása, megismerés, kiismerés értelemben is használják – és a vers első felét inkább ebben az értelemben idézik – míg a második fele arról szól, hogy a dolgok értékét nem ismerő ember tékozolja kincsét: a Malaja hegyen rengeteg szantálfa nő, ám a nomád erdőlakók nem ismervén a szantálfa értékét, a tábortűzre vetik a szantálfa-hasábokat. Így van ez a szentséggel is: a profán közegben élő, azt mércéül tekintő ember a maga szintjére leráncigálva „ismeri meg” a szent dolgok természetét közönségesnek vélve alábecsüli azok jelentőségét.