rajtunk múlik

vidyā vivādāya dhanaṁ madāya
śaktiḥ pareṣāṁ para-pīḍanāya |
khalasya sādhor-viparītam-etaj
jñānāya dānāya ca rakṣaṇāya ||

A hitvány ember tudását a vita kedvéért, vagyonát önteltsége fokozására, erejét pedig mások elnyomására használja, míg az erényes tudása a megértést, vagyona az adományozást, ereje pedig az oltalmazást szolgálja.

A tehetség, tudás, vagyon, erő és hatalom a hindu felfogás szerint nem adomány, hanem korábbi tetteink következménye: karma. A kérdés csupán az, mit kezdünk vele, s ez a mi választásunk, felelősségünk. Ha semmit, azzal csak elsorvasztjuk... a többiről a vers szól. Ám nem csupán a többleteinkkel kell kezdenünk valamit, ugyanilyen választás és felelősség, hogy mit kezdünk a hiányainkkal. A hiány vezethet sóvárgáshoz, ám mértékletességhez is, a különbség csupán a mi döntésünk. Lehet az ügyeskedés, a korrupció melegágya, ám lehet kegyfakasztó is. Ez is csak rajtunk múlik.

a férfiember öt ismérve

pātre tyāgī guṇe rāgī
saṁvibhāgī ca bandhuṣu |
śāstre boddhā raṇe yoddhā
puruṣaḥ pañcalakṣaṇaḥ ||

Ad a méltónak, ragaszkodik az erényhez,
osztozik mindenben a barátaival,
értelmes a tan (művelésében), harcos a csatában –
ez az öt (tulajdonság) jellemzi férfit.

A hindu tradícióban az adományozás a dharma egyik alappillére. A vagyon olyan, akár a folyóvíz – mondják – ha megáll, megposhad. Ám az adományozáshoz nem kell feltétlenül nagy vagyon. Indiában a nagyobb templomok mellett gyakran láthatunk kis pénzváltó-helyeket: ahol a látogatók aprópénzt válthatnak, hogy adhassanak valamit a templom előtt ülő koldusoknak. A szegényebbek ugyanitt vásárolhatnak egy zacskó mogyorót, s ha mást nem, egy-egy szem mogyorót tehetnek a koldusok tálkáiba.
Az adományozást a Bhagavad-gítá a kötőerők szerint jellemzi, az érdemes személynek, ellenszolgáltatás reményétől mentesen, kötelességtudatból adott adomány a kívánatos:

20. Ki tudja: adni mindig kell,
s jó helyen, jókor, jónak ad
– bár viszonzást nem is várhat –,
a szent összhang szerint adott.

21. Ki viszonzás reményében,
saját hasznát keresve ad
– vagy épp kelletlenül-resten –,
a szenvedély szerint adott.

22. Ki tiszteletlenül-nyeglén,
rossz helyen, rossz időben ad
– vagy méltatlant jutalmaz csak –,
a sötétség szerint adott.

(Lakatos István megverselésében a Gítá 17. fejezetéből)

A pātra szó ivóedényt jelent, átvitt értelemben azonban az adományozásra méltó személyt, aki az edényébe kapja az adományt.
A rászorulónak adni jó… ám nincs értelme adni annak, akinek már van, vagy aki rosszul használja az adományt.

A bandhu olyasvalakit jelent, akivel kapcsolatban vagyunk (a szó gyöke a bandh – köt ige), lehet barát, vagy rokon.

A konfliktusok – azt gondolom, a versben a raṇa (harc) szót értelmét nyugodt szívvel tágíthatjuk így – megoldásában bátor harcosként áll helyt.

Megjegyzés: a szöveg nyelvtani szerkezete szó szerint: „a méltó személy iránt (pātre) adományozó (tyāgī)…”

olvasás megértés nélkül

yathā kharaś candana-bhāravāhī
bhārasya vettā na tu candanasya |
evaṁ hi śāstrāṇi bahūnyadhītya
artheṣu mūḍhāḥ kharavad vahanti ||

Mint a szantálfa terhét cipelő szamár
(csupán) a terhet ismeri, s nem a szantálfát,
olyanok a temérdek írást tanulmányozó,
ám azok jelentését (fel nem ismerő) ostobák: szamárként hurcolják (a felhalmozott ismereteket).


A szubhásita más változatban:

yathā kharaś candana-bhāravāhī
bhārasya vettā na tu candanasya |
tathaiva lokā bahu-śāstra-yuktāḥ
dharmeṇa hīnāḥ paśubhiḥ samānāḥ ||

Mint a szantálfa terhét cipelő szamár
(csupán) a terhet ismeri, s nem a szantálfát,
olyanok azok az emberek, akik bár sok írást birtokolnak,
dharma (követése) híján olyanok, akár az állatok.