az ostoba

atiśaucam aśaucaṁ vā
atinindā atistutiḥ |
atyācāram anācāraṁ
ṣaḍvidhaṁ mūrkhalakṣaṇam ||

Túl tiszta, vagy tisztátalan,
túlságosan sértő, túl magasztaló,
a szokásokhoz túlságosan ragaszkodó, vagy azokat figyelmen kívül hagyó –
e hat jellemzi az ostobát.

(Mahāsubhāṣita-saṅgraha 618.)

mértékletesség

ati-tṝṣṇā na kartavyā
tṝṣṇāṁ naiva parityajeta |
śanaiḥ śanaiś ca bhoktavyaṁ
svayaṁ vittam upārjitam ||

A túlzott vágy kerülendő,
de a vággyal ne hagyjatok fel teljesen.
Élvezze az ember apránként,
ahogy vagyonát is maga szerzi.

az értékek pazarlásáról

atiparicayād-avajñā
santata-gamanādanādaro bhavati |
malaye bhilla-purandhrī
candana-tarum indhanaṁ kurute ||

A túlzott kiismerés megvetést, az állandó látogatás tiszteletlenséget szül –
a Malaja-hegyen az erdőlakó asszony szantálfával tüzel.

(Mahā-subhāṣita-saṅgraha 575.)

A paricaya elsősorban felhalmozást jelent, bárminek a túlzásba vitt gyűjtögetését: körbe-gyűjt (pari-ci). Ám az igekötős alakot az ismeretek felhalmozása, megismerés, kiismerés értelemben is használják – és a vers első felét inkább ebben az értelemben idézik – míg a második fele arról szól, hogy a dolgok értékét nem ismerő ember tékozolja kincsét: a Malaja hegyen rengeteg szantálfa nő, ám a nomád erdőlakók nem ismervén a szantálfa értékét, a tábortűzre vetik a szantálfa-hasábokat. Így van ez a szentséggel is: a profán közegben élő, azt mércéül tekintő ember a maga szintjére leráncigálva „ismeri meg” a szent dolgok természetét közönségesnek vélve alábecsüli azok jelentőségét.