ne fukarkodj a dicsérettel!

satyaṁ brūyāt priyaṁ brūyān na brūyāt satyam apriyam |
priyaṁ ca nānṛtaṁ brūyād eṣa dharmaḥ sanātanaḥ || 4.138. ||

Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna,
és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.

bhadraṁ bhadram iti brūyād bhadram ity eva vā vadet |
śuṣka-vairaṁ vivādaṁ ca na kuryāt kena cit saha || 4.139. ||

A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó.
Senkivel ne keveredjen meddő viszályba, vitába.


Médhátithi, a Manu-szanhitá mértékadó kommentátora úgy értelmezi a verset, hogy még akkor is bólogasson az ember, ha nem ért egyet, illetve ne vitázzon pusztán a vita, érveinek hatásossága, éleselméjűsége csillogtatása kedvéért, s különösen ne kezdeményezzen vitát a királyi udvarban.

A vers békességre hív: a jóra mondja: jó – ne fukarkodjék a dicsérettel. Ne szóljon hamisan, még ha az kellemes volna is – szólt az előző tanács, ennek a fényében e strófa arra figyelmeztet, ne mondjon mást, csak dicsérő szavakat. Ez persze nem abszolút előírás: szülőként, tanítóként jó megtalálni a mértéket: a dicséret legyen ösztönző, mégse váljék elbizakodottá a növendék. S ebben a helyzetben fel kell hívni a figyelmet a hibákra is – együtt jár feladattal –, ám ne földbe döngölőn megsemmisítő, hanem szeretetteli, okos és figyelmes legyen. A hamis egot pusztító, ám a lelket éltető.

az idő telik… de hogyan?

kāvya-śāstra-vinodena
kālo gacchati dhīmatām |
vyasanena ca mūrkhāṇāṁ
nidrayā kalahena vā| ||

A költészetben és a tanban (való elmélyedés) örömeivel
telik a bölcsek ideje,
rossz szokásokkal az ostobáké,
lustálkodással és viszálykodással.